Az egyik közösségi portálon olvastam ezt a Márai Sándor idézetet - "Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra." - és adta meg a napok óta bennem halmozódó kérdések áradatára a választ, vagy legalábbis utat mutatott.
Mi van azzal a problémával, amikor nem merjük magunknak sem bevallani, hogy az a bizonyos valaki megdobogtatja eléggé a szívünket ahhoz, hogy ne gondolkodjunk csak cselekedjünk ösztönből... mert jó érzés! mert (önző mód) NEKÜNK jó vele...
Tételezzük fel, hogy bevalljuk magunknak, de próbáljuk földhöz ragadt, érvekkel elnyomni a rózsaszín köd lebegését! Miért is tennénk ilyet? Azért tennénk, mert... (ide mindenki gondolja a saját érveit)
Ha ezt a két akadályt leküzdöttük, vagy soha nem is szenvedtünk ebben a betegségben, mármint a szerelem elfojtásában, akkor már csak egy kérdésem maradt, amire szeretnék választ kapni... miért okoz örömöt, játszani a másik ember érzelmeivel??? Miért jó újra és újra átverni? megalázni? tiporni?!
Szerelem... nekem a világot te jelented! Te aki ott vagy velem, jóban és rosszban egyaránt! Te akit szerethetek, és viszont szeretsz minden hibám ellenére! Nekem ez a szerelem...


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése